A pokoli meleg olyan fizikai jelenségeket idéz elő, amiről sohasem tanultam. Rendben van az ideális gáz, a májer egyenlet, meg a lejtő, de átizzadt pólóban miért tapadok hozzá a szerelvény hátsó ajtajának üvegéhez?
Nem vártam, hogy találkozom azzal a szerzettel, aki ezt elmagyarázná nekem, de tegnap délután, munkából hazafelé sikerült.

A metró faunája sokszínű, ahogy ezt mindnyájan tudhatjuk, a viselkedési, öltözködési és kommunikációs szokások néha hamis képet festenek az élőlények mentális tulajdonságairól, érzelmi attribútumairól, de azért többször tükrözik hitelesen ezeket.

A szerelvény megáll, két hely megüresedik. Ezt a két helyet egy idős házaspár foglalja el. A néni átlagos, nyugdíjas pedagógus, a Kodály-módszerből írta a szakdolgozatát, majd 237 éven át tanított éneket Ágyalagon, a helyi Egyetlen Általános Iskolában.

A néni kifejezetten érdeklődő természetű, fel is teszi a kérdést:
- Lajos, miért nyikorog ilyen keservesen ez a szerkezet, amikor elindul?
A mondat végén a hölgy megvilágosodik, furcsán felemeli hangját, a kiejtett L betű teteje belekapaszkodik a kérdőjel aljába, próbálja visszahúzni: NE KÉRDEZD MEG! HISZEN Ő TUDJA!!!

A bácsi, aki erősen kopaszodik, de fejének hátsó egyharmadán a „professzorhaj” még küzd, mint az esőerdők Amazóniában, eddig egykedvű, komor képe fellángol a vastag szemüveg borostyánszín kerete mögött, szakálla vidáman felhajlik, jéghegyként felbukkanva, ahogy elkezdi .....a magyarázatot:

Katikám, fiam, már elmondtam neked párszor, de akkor foglaljuk össze. A nagy hőség hatására endoterm és exoterm hőtani reakciók is lezajlanak a motorvonat, molitdént nagy százalékban tartalmazó acélszerkezetének felmelegedésekor, ez a mechanikai torzulás a kristályszerkezet mikrodilettációi miatt audiohatást vált ki, mivel a lemezek és a tartógerendák egymásnak súrlódnak, az elindulás által kiváltott mozgási energia pedig olyan erőkbe ütközik, mint:

1. Súrlódás...enélkül nem tudnánk mozogni, lebegnénk, mint Gagarin
2. Légellenállás
3. Meteorológiai tényezők
4. Tehetetlenség.

Kati néni szája egy hasraesett, borzalmasan elnyújtott, megrökönyödött C betű, ami Hulk Hogan bajuszának mintájára egyre lejjebb nyúlik. A szemei kerekednek, semmit nem ért már. Csak azt bánja, hogy azon a főiskolás bálon, 1967-ben olyan sokat ivott a Teriék almaborából, hogy véletlen a gépipari kerítésén mászott át a Purgatórium Jolán Leánynevelde nagy, zöld kovácsoltvas kapuja helyett.

Lajos eközben magyaráz, mindent pontosan kiszámol, minden törvény és kísérlet lepereg a szemei előtt.

Mekkora jövője volt. Vörösdiploma az automatizálásin, 3 éves ösztöndíj a Szovjetúnióban. De amiko tanársegéd lett, ott bukott el minden. A sok főiskolás góbé nem tudta megállni, hogy ne heccelje a szerény, szürke emberkét, akinek előadásain többen is mélyájulásba estek a levegőhiány és a borzalmasan unalmas retorikai stílus miatt.

Sok ezek közül a szemtelen ördögfattyak közük még meg is dobálta bocskorszíjjal, vagy bakfittyel, és a hátára ragasztották az avatóünnepségen, hogy TROLIBÁCSI.

Trolibácsi ezért nem lett rakétamérnök, ezért nincs babérkoszorúja, ezért nem emeltek neki szobrot. Pedig volt egy elmélete az elektrosztatikus plazmaindukció bipoláris transzferelemeinek termografikai együtthatóiról, de hol van az már. Ő tudott volna adni valamit az emberiségnek, de mára egy tanítványa maradt: Kati.

A vonat pedig robog tovább, Trolibácsi gallamiklósi hangon, csak a kutyák számára hallható ultratartományban álmodja tovább a tudomány álmát.

Reggel nyolc, és már elviselhetetlen meleg van a metrón. Az a bőrön átlátszó üveghangyákként szaladgálnak a sós cseppek, mindenki terepruhában van. Ragadós, párás, levegőtlen meleg telepszik a nyikorgó vasketrecekbe.

Ujjaimmal görcsösen keresem a megfelelő dalt az érintőképernyő sikamlóssá vált felületén.

Felszáll egy idős pár. A néni láthatóan nyugodtan adja át magát a kényelmetlenségeknek, két táskát pakolgatva megfáradt lábai körül. Az a fajta néni, aki ránézésre qrv@jó sütit tud sütni, és biztos szereti az unokáit. A párja merőben más. Az a fajta öreg fickó, akinek semmi nem jó. Nyilván nem fogott egy táskát sem, csak brifkóját tartja, úgy, mintha menő lenne, de nem az.
Ez a bácsi olyan, aki bármilyen párttitkárra hasonlít az átkosból, országtól függetlenül...vagy legalábbis Bástya elvtársra.

Neki egyátalán nem felel meg az, ahogy neje a táskákat lepakolta. Az idős hölgy nyugodt arccal rendezi át kétszer, háromszor, négyszer a két kézitáskát, egy akkora helyen, ahol egyébként egy ikerbabakocsi is bőven elférne. Az öreg rázza a fejét, és vörösödik. Kövér izzadságcseppek gurulnak a brezsnyevi szemöldökökre. A munkát sohasem látott kezek monoton törlik, a brifkó líg-lóg. Az apró disznószemek közben a szemben ülő, kifejezetten rövid ruhát viselő fiatal munkásnőt fürkészik.

Ő az,...a nagybetűs ELVTÁRS.

Az elvtárs csak azért jár metróval, mert annak idején nem volt elég szemtelen. Neki is kijárt volna valami zsíros konc a régi álom összeomlásánál, de így, hogy már húsz éve messze elkóborlot a fazéktól, a rémálom újjászületését csak a partvonalról figyeli...azon stadion partvonaláról, amiből neki nem lett pénze. Mert ha lett volna, nem itt ülne velem, hanem a zsebemben turkálna, és nem a szakállam miatt röhögne rajtam, hanem azért, mert iskolai végzettségeinek kétes eredete ellenére tízszer annyit keresne, és találna.

Az elvtárs a legokosabb, ugyanúgy kritizál mindenkit, mint a KRITIKUS...persze, hiszen a KRITIKUS az ő titkárnője volt.

Az elvtárstól elnézhető, hogy a félig telt metrókocsiban az orrát túrja, észre sem véve a megrökönyödött tekinteteket. Az elvtárs mindig jókor van jó helyen és bár sokkal többre tartja magát a csótánynál, egy valami nagyon közös bennük. Mindent túlélnek, mert hihetetlenül alkalmazkodnak. Az elvtárs bármelyik karját tudja lendíteni, és ha kell nem csk csillagot, hanem különféle kereszteket is tud rajzolni. Neki a gulyás a búzakalászos címer, és a sávos zászló alatt is ugyanolyan finom.
Mert bár elvtárs, ő tökéletesen elvtelen marad...örökre.

A szerelvény fáradtan jajdul a Gyöngyösit elhagyva, a felszínen 30+°C, a kocsiban 28°C, a páratartalom meg vagy 60%.
Ilyen ez a munkaidő végén, egy átlag júliusi napon. Az irodai dolgozók tömegével lepik el az alagutakat, hogy hazavergődjenek a főváros mélyén át.

Hiába a szép ruha, a vasalt ing, a kiskosztüm, a blúzokat izzadság áztatja, a kezeslábasban kókadozó telekommunkások nagy örömére. Szájukon kicsúszik egy-két kéretlen megjegyzés...de igazából kit érdekel.
A meleg és a komfortérzet teljes hiánya olyan feszültésget kelt, hogy a szerelvény simán elgurulna vele Kőbányáig, ha valamiféle mátrixos világban élnénk, természetesen netadó nélkül.

Mindezek ellenére az utazótábor kézzel tapintható naivitása lassan kibontakozik. Egy gomb kikapcsolódik felül, egy nyakkendő meglazul...itt már pihenhetnek. A márkás ing hatalmas pisztolytáskái közszemlén, a kapaszkodót nyújtott karral markolja a megannyi notebookos fazon. Mostmár elengedhetik magukat, vége a napnak...de nem is sejtik mi vár rájuk az Árpád hídnál.

A vaskígyó bőrlégzését biztosító távvezérlésű ajtók kinyílnak, de az égett por szaga helyett más áramlik be a haldokló sóhaj huzatával. Elsőre ez az illatkavalkád otthonos, szép emlékeket hoz elő...eszünkbe jutnak a Szomszédokból Gábor Gábor szalonjának reklámai, amik az itthon akkor kapható összes(4) kozmetikumot valamely 90-es évek beli reklámplakáttal tukmálták szolidan a panaszkodó tévénézőkre.

Rég elfelejtett márkák, amik azért voltak jók, mert voltak...

De ez az illat becsapós, és sokkal nagyobb veszélyt rejt, mint amit a gyakornokot fűző, agyonvert Hondáját a szerelőnél parkoltató PR menedzser kaján, dekoltázsfürkésző tekintete tükröz.

„Menjenek már kicsit beljebb! Nem tudunk felszállni!” Lendül egy nőiesen széles csípő, valami aprókockás, 70-es évek beli szoknya rejti az enyhén visszeres lábakat. Fehér blúz, amire simán rá lehet képzelni a búzakalászos kitűzőt, „Fabula”szappan illat. Ahogy a komótosan lengő csípő az nadrágban lapuló okoskészülék érintőképernyőjére udvariatlan nyomást mér, a jelenet felülírja az összes elmentett zeneszámot, és felzendül a megannyi úttörőlányt megszédítő Vámosi János Csinibabája.

A metrószerelvény megremeg, visszarepül 1974-be, amikor még csak alig használtnak minősült. A port lesöpri az akár 50-60 km/h-s sebesség, és már csak Balatonágyalag üde illatát érezzük, eltűnt a flexelés szaga, az izzadság. Az építőtábor árnyas nyári estéinek meseszerű idillje lengi körül az utazókat, akik akkor még az ötéves terben sem voltak benne.

A KRITIKUS megérkezett.
„Hallgattassa már el azt a gyereket!”

„Menjen arrébb már, Icuka ülj ide!...Álljon fel, régen nem ilyenek voltak a fiatalemberek. Sorkatonaság, az kéne. Sándorom törzszászlós volt...micsoda férfi volt.”

Klára már 35 éve könyvelő. Először a máriapitvari Nincs Tékozlás MGTSZ-ben dolgozott, aztán egy szürettel egybekötött tűzvész után Sándorral felköltözött Pesterzsébetre.

Icuka átlag pesti kispolgár, kezei még mindig szépek, pedig az Erika gyártmányú írógép visszarúgása megegyezik egy Makarov pisztolyéval. Egyszer A Laci jött fel megjavítani a ketyerét, egy évre rá össze is házasodtak.

A kritikus mindig mérges, pedig pantominos arcfestése alig sejteti a sok apró ránc elhelyezkedését, sokat látott arcán. Minek ide botox, kérem?!

A kritikus megkívánja a hallgatóságot. NINCS olyan, hogy rá ne figyeljenek. Icuka bólogat. Klárának nem tetszik a piercinges, ikszlábú kislány, sem Rómeó, akinek süldő-liba haja van. Klárának nem tetszik a pályamunkás, aki szoknyájának igazgatására készteti, szúrós, lakatosműhelyek epillálatlan nőstényplakátjain megegyződött tekintetével. Klárának nem tetszik a két kocka, akik a piercinges lényt nézik, és lábainak természetellenes szögelléséből kiszámolnak egy olyan algoritmust, amivel ingyen ihatnak kávét a céges automatából. Klárának nem tetszik a fiatal anyuka, akinek mulatt kisfia nagyon aktív, és 3 embernyi helyen hempereg.

Klára egyfolytában megjegyzéseket tesz...és aztán egyszer, mint a mesében, találkozik a tekintetünk. Rájövök, én vagyok az egyetlen, aki figyel Klárára. Valójában csak elbambultam, de Klára rám talált. Nekem magyaráz, egészen a Corvinig.

Csak Klára egy dolgra nem figyelt, a fülesemre. Így Klára · Joe Duplantierrel szinkronizálva énekelt nekem…egészen a Corvinig.

„- Hogy hívják a felperes védelmére kelő jogi, vagy természetes személyt?”

„- Milyen szövetállománya van a közönséges pettyes gekkó felső maszkuláris lebenyének?”

„- A konnyuktált duplaindukció milyen elektronmezőt gerjeszt, exoterm hőeloszlás esetén?”

„- A Bauer szindróma milyen életkori sajátosságokat vonultat fel, ha a kórkép egyértelműen Weiger dilettanciára utal?”

Nem tudom, fémipari szakcsoportos érettségim van, közepes eredménnyel. Az, hogy szereztem egy tanári diplomát, az általad említett dolgokhoz képest egy vasárnap-délutáni önképzőkör szintjének felelt meg, hagyjuk is.

A kérdéseidre feltett választ ugyanúgy nem tudja a melletted álló nyugdíjas, akinek igazán átadhattad volna a helyed, ha nem a 4 színnel kihúzott jegyzeteid foglalnák el az egész metrót, és nem tudja a választ az a srác se, aki késeket fog árulni a piacon, sőt, az az anyuka sem, aki 2 kisgyermekkel a kezében keményebb testépítést végez, mint a melletted álló telefonboltos gyerek, aki szintén nem tudja a választ.

NEM TUDJUK A VÁLASZT B*MEG, itt csak neked lesz diplomád! Másnak nem is volt, nem is lesz, nem is VAN.

A metró faunájának számomra egyik legértelmetlenebb teremtménye az „éngyerekemdoktorlesz”. Ezek az általában első éveiket nyúzó, fiatal, felsőoktatási intézményekben tanuló hallgatók előszeretettel hencegnek azzal, amiről még fogalmuk sincs, gyakorlatban egyátalán nem tudnák alkalmazni, de mivel ott tanulnak, ahol, már igazából azok, amik...még nem.

Az éngyerekemdoktorlesz mindig csoportban jár és más fajokkal szimbiózisban él. Állandó társa az „örökdiák”. Az örökdiák is jólöltözött, nála is van egy csomó jegyzet, csak semmire nem tudja a választ, amit az éngyerekemdoktorlesz kérdez. Általában az örökdiáké hím, és az éngyerekem populációja zömmel nyőstény egyedeket számlál.

Párzásra egymás között képtelen ez a két faj. Szimbiózisuk kizárólag azon az együttműködésen alapul, amiben az éngyerekem önbizalmát az örökdiák, teljes tudatlanságával és konstans másnaposságával folyamatosan szinten tartja. Az éngyerekem jellemző viselkedése még hogy vészhelyzetben(vizsga) a folyosón mindenkinek azt hajtogatja, hogy semmit sem tud, közben minimum négyesre vizsgázik.

Az éngyerekem sokkalinkább mutatkozik olyan hímekkel, akik hozzájutottak egy fajtársak képének megörökítésére szolgáló eszközrhöz. Ezek a hímek csak „fotósnak” nevezik magukat, de egyátalán nem értenek a fényképészethez, viszont helyes sapkát, ápolt szakállt, valamilyen megmondós pólót, napszemüveget, passzos, farmer térdgatyát és titokzoknis vászonklumpát viselnek, valamit általában biziklivel közlekednek, és tanulás nélkül is képesek arra, amire az éngyerekem nem. Tehát tudnak mindent, és ráadásul jól is tudják ezeket a dolgokat, bár az éngyerekem nappali tartózkodási helyéül szolgáló egyetemről már rég kirúgták őket, azóta kizárólag művészeti tevékenységből élnek meg, pl. Szórólapokat csinálnak angol, bálás ruhavásárokhoz, valamint elmennek fotózni a Máriapitvari Valentinista Egyházi Kórus 10 évente megrendezendő, napfogyatkozás napi hangversenyére, a Földön bárhová. A „fotós” sok esetben örökdiák múlttal rendelkezik.

Kellemetlen kötelességemnek teszek eleget a következő faj leírásánál, ezért is vezetem fel ilyen száraz, élettelen mentegetőzéssel. Amúgy sem akartam a héten már új bemutatót írni, de az alábbi lény üvöltött a jellemzésért, főleg mivel aktuális témákba nyúlt bele, s rajta keresztül én is.

A díszlet a megszokott, bár egy szúnyoggal folytatott élethalál harc után, a hajnali álmatlanságra rádolgozott, korareggeli mélyálomba zuhanás után a megszokottnál később indultam munkahelyemre, az M3, mármár második otthonomnak nevezhető járatai felé.

Amikor így vánszorog át az ember a rehabilitált(?) környéken, megérti hogy születnek a déja vu-k. Mivel gyakorlatilag alva jársz, nem tudod álmodsz-e, és amikor másnap „kipihenten” megjárod ugyanezt a távot, miközben ismét csak 4-5, teljesen életképtelen kishuszonéves lány megy neked a sétányon, mivel még nem száradt meg a szemfestékük, így vizuális receptorok nélkül ténferegnek, mint a mérgezett egér, teljesen belekeveredsz a valóság/álom kontinuumba, ahogy én is ebbe a mondatba.
A bolondlányhoz hasonlóan, megkeresed az emberiesség ellenes zenék legvadabbikát, hátha az felébreszt, belekapaszkodsz a szerelvény sokezernyi ínyvitorlájának egyikébe,és rájössz, hogy nem...ma reggel nem fogsz olvasni. Kisgyermekek és kutyák tekintetét keresed, amik felvidíthatnak, de ők máshol vannak. Ehelyett 2 megálló után felszáll egy kínai turistacsoport. 2 nő(37-60 évesek, koruk azonosíthatatlan), 2 férfi(45-70 évesek, koruk azonosíthatatlan), 4 gyerek(kiskamaszok, vagy huszonévesek...nemük azonosíthatatlan, van egy lány, talán). Kedélyesen csevegnek, bár nem tudják túlkiabálni a metálzene alfáját és omegáját, ami épp az én füleimbe üvölt. És akkor megjelenik a „PLAKÁTOLÓ”.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen külsőt ölt, de ez is bizonyítja, nem mind arany...aki az Arany János térnél száll fel.

Szóval, ott áll a metróról való ki-beszállást teljesen megbénító kínai csoport mellett egy férfi, aki leginkább az ifjú Boncz Gézára (Isten nyugosztalja) emlékeztet. Kockás, rövidujjú ing, textil gatya, napszemüveg a kissé kopaszodó fejtetőn, elegánsba hajló, de igazából olcsó bőrcipő és a szálka, ami gerendává nőtt...műbőr hasitasi....és a tekintet.

Winston Churchill legádázabb, legmérgesebb arckifejezésű fotói, amik magukban több tucat német vadászgépet földre kényszerítettek, sehol sincsenek a plakátoló tekintetéhez képest. Ahogy a kínaikakat figyeli, orrlyukai kitágulnak, nyaki erei megfeszülnek, bajsza és szemöldökei is összerándulnak, egyértelműen V alakba. Keze ökölbe szorul, a metró újság gerince elroppan, pedig a Garfieldot még el sem olvasta benne. A kínaiak hangoskodnak, a plakátoló vérnyomása kúszik, lassan, magabiztosan, mint ahogy a négyes metró építése haladt. Rosszallóan bólogat, a kínaiak a munkaszerződésére pályáznak. Ezek bizony most elveszik a D-s jogsit, a hegesztőigazolványt, meg a gázkútkezelőit tőle. Mehet közmunkásnak, vagy ki fog járni a sógorával...igen, ki fog jérni vele Ausztriába, henteskedni. Legény korában pár disznót levágtak az első feleségének apjánál. Bizony, a Jolán...aki nem volt hajlandó évente háromszor teherbe esni.

Tekintete fel-le jár, közben horizontálisan csóválja a fejét...nagyon feldúlt. Pedig azért a kockásing is a sárkánypiacról van, meg még jó is...de mindegy. Ez biza területi agresszió. Ezek gyarmatosítanak...ráadásul a kínai öregasszony is g*ci, mert nem ment arrébb, amikor az a gyerek le akart szállni. A tekintet jár és jár, a nyaki ízületek ropognak, egy pillanatra megnyalja száját, a bajusz alól hirtelen kiöltve(mint a lemezgyári kutyaházas persely), amikor tekintete a kiskorú lány(?) nem létező domborulataira téved.

Aztán a metró megáll, a kínaiak a Deák tér felé távoznak. A plakátoló megnyugszik.

国家协商 2015.

„- Bocsánat, ez a metró megy a Béke térre?”
A BKK-s ellenőr elképedve áll, nem igazán tudja mit mondjon. Ócsáról jár be, épp csak letol egy hosszúkávét reggel a Nyugatinál, és már utazik is a Corvinhoz jegyellenőrködni, neki ennyi Budapest, az a pár kilométer, az is a föld alatt.

Állnak egymással szemben, a BBK-s, megfeslett hajjal borított agykoponyáját vakarva, és a kedélyes, kockás inget és textil nadrágot viselő, tisztességben megöregedett, bő hetvenes, fitt, tiptopp bácsi, a szintén mosolygós feleségével, aki kiskosztümbe öltözött, hogy felhozza a megspórolt pénzt, hogy az unokának átutalják, aki Münchenben fog altajisztikát tanulni.

Közben a szokásos, rohanó tömeg megakad, vagy egymást taposva próbál a mozgólépcsőre keveredni. Néhányan szitkozódnak, mivel azt sosem lehet mondani, hogy „elnézést”, ha ők jönnek, mindenkinek legyen szeme hátul is. De az idős emberekkel nem tudnak mit csinálni. Az idős ember még mindig tekintélyt parancsol, mert a tolakodó csak főiskolás, annyi esze még épp van, hogy ne okádja ott le. A bácsi mosolyogva hátranéz, és feleségét mély gyengédséggel elhúzza a csorda útjából, halkan odasúgva neki: „-Drágám, kicsit állj félrébb. Engedd el az urakat!”
Tovább mosolyognak. Nem is véletlen. Ők a turistaszezon, illetve a nyugdíjasok számára kedvezmélyes kulturális programok beindulásakor megjelenő, példaértékű faj: a SZABOTŐR.
Ha a mozgólépcső alján a bőröndön átesik egy mantrázó kispálos, ott szabotőrök lehetnek, ha a villamosnál, a szeszgőzös white trasht(szökeczigány) bekapja az ajtó, a szabotőr ott áll, ha nem veszi át a felkínált helyet, mert csak egyet megy és nem rinyás nyugdíjas, az szabotőr.
A szabotőr mindenhol jelen van.
A szabotőr bármilyen anyagi helyzetben is legyen, ápolt és mérsékelten jól öltözött. Nem hiába, Gaál Béla csoportvezető alatt a csepeli vegyikombinát B hegesztőcsoportjában sohasem volt lumpolás, a gépek öregek voltak, hobo kinézettel nem lehetett bemászni a szerelőaknába, mert ha a menetes orsó elkapott, az asszonynak el kellett adnia a Trabantot, hogy el tudjanak hamvasztani.
A szabotőr jókedélyű. Annyi szívatás, megaláztatás, kitolás érte az elmúlt 50 évben, hogy ő már csak legyint. Mosolyog az afrikaiakra, mert egyszer, egy testvérországos találkozón Egyiptomból is volt itt 2 ilyen csóka, igaz a törkölyt nem bírták. Szereti az ázsiait, mert olcsó, de számára bőven megfelelő ruhákat árul, szereti a zsidót, mert emlékszik, hogy gyermekkorában kisegítette őket pénzzel, meg amúgyis van néhány jó kajájuk, a cigány meg szépen zenél.
Ennél nem is kell több. 1 lakás, 1 kocsi(KGST, vagy Suzuki, de Pestre nem megyünk be vele, mert veszít az értékéből), évente egy Balaton, ahol a Rozikával megismerkedtem, amikor még 5 fillér volt egy fagyi. Ezek legyenek, meg munka...mert annak van értelme, ha építesz, nevelsz, kiemelsz.
„-Gyerekek, kitartást! Nektek sokkal nehezebb dolgotok van, mint nekünk volt.”
Szeretem a szabotőrt. Nekem is van otthon egy pár. J

Néhányatoknak ígértem, hogy egy készítek egy újabb beszámolót, egy nagyon érdekes fajról, amit pár nappal a léghajlító megfigyelése előtt észleltem.
Nem könnyű feladatnak tettem ki magam ezzel, sokat tanakodtam, felépítve és lerombolva az agyamban összerakott képeket az egyik legérdekesebb metrós lényről, a bolond lányról.

A bolond lány létezése nem bizonyított, de a népnyelvben találhatunk rá utalást „Tökéletes, mint a bolond lány.” Jómagam úgy hiszem, a bolond lány a kockák fantáziájának vetülete, ami valószínűleg a metró által gerjesztett elektromos térben anyagi síkon manifesztálódott. Néhány kocka valaha arra gondolhatott, hogy biztos van egy olyan nő, akinek ők is bejönnek, és addig csiholták ezt, egyébként igen fejlett agyukban, hogy egyszercsak, egy párás, esőáztatta májusi reggelen ez a szerzet megyszületett, és a Dózsa György útnál fellépett az M3 rozsdás színpadára.

A bolond lány megjelenése leginkább a zavaró jelzővel illethető, kevés páldányát figyeltem meg, és nagyon fontos, hogy az ember ne keverje össze őt a rokkercsajokkal, meg a gótikus kútlakókkal. Ugyanis a bolond lány nem köthető zenei stílushoz, vagy diivatirányzathoz. Ő annyira egyedi, hogy egyesek szerint a gyermekgondozási díjat is róla nevezték el(eGyed). Amit tudok róla: a bolond lány magas. Jóval magasabb a női átlagnál. Nagyon vékony és nőiességének minden jelét olyan ruhákkal próbálja takarni, amitől úgy néz ki, mint a gyrosost hirtető táblaemberek. Általában olyan ruhát visel, ami még az abnormális termetét továbbá nyújtja, vertikális irányban. Harisnya, hosszúszárú cipő, stb. Babaszerű arca igen ijesztő, ahogy a szerelvény fékez, a szemeiként szolgáló két üveggolyó becsukódik, kinyílik, mint a játékbabák szemei. Általában ostobán bámul maga elé, miközben a szerelvényen utazó, nagy egyedszámú, átlagos emberek tisztán kivehetik azt a zajt, amit ő zenének nevez és teljes +10 hangerőn hallgatja, majd amikor egy-egy nyugdíjas néni rosszallóan tekint rá, ő kéjesen vigyorog, mint valami párizsi prosti.

Agyi kapacitásáról nem sokat tudni, ránézésre nem különbözhet a szoláriumban égési sérüléseket szenvedett rákfajokétól, de egyedisége sejteti, hogy valamely felsőoktatási intézményben tanul paraszociológiát, vagy metapolitológiát, hogy a szakon töltött 10 év után egy rendezvényszervező vőlegénnyel az oldalán genitália másolatokat tűzzománcozzon valami falunapon.
Számomra a bolond lány eddig a legijesztőbb faj, mivel eszembe juttat olyan horrorfilmeket, amitől szégyen vagy nem, egy hónapig féltem a sötétben érett, 22-23 éves férfiként is.
Ő lesz az akta, amihez évek múltán is csak ódzkodva nyúl az urbánus természetkutató, a port két kattintással lefújja a feljegyzést tartamazó word file-ról, majd egykedvűen sóhajt, miután eme természeti anomáliáról akkor sem fog többet megtudni.

Tegnap reggel egy új fajt figyeltem meg a metrón. "Léghajlítónak" neveztem el, ami kétségtelenül a sajátmagátbillegetők családjába tartozik, akárcsak az "ENGEMnézzetek férfiak" gyakran előforduló, kizárólag nőstény egyedei.
A léghajlítók egy hímnenmű egyedével utaztam, szinte testközelből figyeltem meg.
Meg kell mondjam, kora ellenére színpompás faj ez. Olyan 28-35 közötti hím volt a megfigyelésem alanya. Sportcipőt viselt, ami szerényebbnek volt mondható, viszont feljebb haladva a világoskék, drága melegítőnadrág és szintén drága pulóver sokkalta figyelemfelkeltőbb volt lábbeliénél.
A léghajlító ápolt. Láthatóan több időt tölt el szépítkezéssel, mint pl. a büdös kamaszok, vagy a kockák hím/nőstény tagjai, de a kacsaszájú halvajárók szintjét nem éri el.
A léghajlító nem visel arcszőrzetet, mert tudja, hogy szép. Leginkább valamely mediterrán kultúra magabiztos hímjeihez hasonlítható. Haja divatos, de visszafogott, hogy ne igényeljen sok törődést és itt jutottunk el a léghajlító nevének származásához.
A léghajlító egyfolytában mozog, igen aktív lény, a nap bármely szakában. Végtagjaival a közlekedési eszközök belső csőrendszerébe kapaszkodik, és bár izomzata fejlett, hanyag eleganciával adja át magát a járművek közlekedési energiája áltak keltett tehetetlenségi erőnek. Néha közben telefonál, de sohasem zavarja, ha más fajok egyedei kénytelenek összébb húzódni, a bámulatos akrobatikai mutatványok közepette.
A léghajlító a földalatti világ egy igazi üde színfoltja. Gyakori előfordulásának területe a sport-tevékenységekre alkalmas területek vidéke.
Óvjuk meg ezt a fajt, és hagyjuk, hadd lobogjon a szerelvényen, miközben megvető pillantásokat vet minden, szürkébb faj egyedére.