Reggel nyolc, és már elviselhetetlen meleg van a metrón. Az a bőrön átlátszó üveghangyákként szaladgálnak a sós cseppek, mindenki terepruhában van. Ragadós, párás, levegőtlen meleg telepszik a nyikorgó vasketrecekbe.

Ujjaimmal görcsösen keresem a megfelelő dalt az érintőképernyő sikamlóssá vált felületén.

Felszáll egy idős pár. A néni láthatóan nyugodtan adja át magát a kényelmetlenségeknek, két táskát pakolgatva megfáradt lábai körül. Az a fajta néni, aki ránézésre qrv@jó sütit tud sütni, és biztos szereti az unokáit. A párja merőben más. Az a fajta öreg fickó, akinek semmi nem jó. Nyilván nem fogott egy táskát sem, csak brifkóját tartja, úgy, mintha menő lenne, de nem az.
Ez a bácsi olyan, aki bármilyen párttitkárra hasonlít az átkosból, országtól függetlenül...vagy legalábbis Bástya elvtársra.

Neki egyátalán nem felel meg az, ahogy neje a táskákat lepakolta. Az idős hölgy nyugodt arccal rendezi át kétszer, háromszor, négyszer a két kézitáskát, egy akkora helyen, ahol egyébként egy ikerbabakocsi is bőven elférne. Az öreg rázza a fejét, és vörösödik. Kövér izzadságcseppek gurulnak a brezsnyevi szemöldökökre. A munkát sohasem látott kezek monoton törlik, a brifkó líg-lóg. Az apró disznószemek közben a szemben ülő, kifejezetten rövid ruhát viselő fiatal munkásnőt fürkészik.

Ő az,...a nagybetűs ELVTÁRS.

Az elvtárs csak azért jár metróval, mert annak idején nem volt elég szemtelen. Neki is kijárt volna valami zsíros konc a régi álom összeomlásánál, de így, hogy már húsz éve messze elkóborlot a fazéktól, a rémálom újjászületését csak a partvonalról figyeli...azon stadion partvonaláról, amiből neki nem lett pénze. Mert ha lett volna, nem itt ülne velem, hanem a zsebemben turkálna, és nem a szakállam miatt röhögne rajtam, hanem azért, mert iskolai végzettségeinek kétes eredete ellenére tízszer annyit keresne, és találna.

Az elvtárs a legokosabb, ugyanúgy kritizál mindenkit, mint a KRITIKUS...persze, hiszen a KRITIKUS az ő titkárnője volt.

Az elvtárstól elnézhető, hogy a félig telt metrókocsiban az orrát túrja, észre sem véve a megrökönyödött tekinteteket. Az elvtárs mindig jókor van jó helyen és bár sokkal többre tartja magát a csótánynál, egy valami nagyon közös bennük. Mindent túlélnek, mert hihetetlenül alkalmazkodnak. Az elvtárs bármelyik karját tudja lendíteni, és ha kell nem csk csillagot, hanem különféle kereszteket is tud rajzolni. Neki a gulyás a búzakalászos címer, és a sávos zászló alatt is ugyanolyan finom.
Mert bár elvtárs, ő tökéletesen elvtelen marad...örökre.