A szerelvény fáradtan jajdul a Gyöngyösit elhagyva, a felszínen 30+°C, a kocsiban 28°C, a páratartalom meg vagy 60%.
Ilyen ez a munkaidő végén, egy átlag júliusi napon. Az irodai dolgozók tömegével lepik el az alagutakat, hogy hazavergődjenek a főváros mélyén át.

Hiába a szép ruha, a vasalt ing, a kiskosztüm, a blúzokat izzadság áztatja, a kezeslábasban kókadozó telekommunkások nagy örömére. Szájukon kicsúszik egy-két kéretlen megjegyzés...de igazából kit érdekel.
A meleg és a komfortérzet teljes hiánya olyan feszültésget kelt, hogy a szerelvény simán elgurulna vele Kőbányáig, ha valamiféle mátrixos világban élnénk, természetesen netadó nélkül.

Mindezek ellenére az utazótábor kézzel tapintható naivitása lassan kibontakozik. Egy gomb kikapcsolódik felül, egy nyakkendő meglazul...itt már pihenhetnek. A márkás ing hatalmas pisztolytáskái közszemlén, a kapaszkodót nyújtott karral markolja a megannyi notebookos fazon. Mostmár elengedhetik magukat, vége a napnak...de nem is sejtik mi vár rájuk az Árpád hídnál.

A vaskígyó bőrlégzését biztosító távvezérlésű ajtók kinyílnak, de az égett por szaga helyett más áramlik be a haldokló sóhaj huzatával. Elsőre ez az illatkavalkád otthonos, szép emlékeket hoz elő...eszünkbe jutnak a Szomszédokból Gábor Gábor szalonjának reklámai, amik az itthon akkor kapható összes(4) kozmetikumot valamely 90-es évek beli reklámplakáttal tukmálták szolidan a panaszkodó tévénézőkre.

Rég elfelejtett márkák, amik azért voltak jók, mert voltak...

De ez az illat becsapós, és sokkal nagyobb veszélyt rejt, mint amit a gyakornokot fűző, agyonvert Hondáját a szerelőnél parkoltató PR menedzser kaján, dekoltázsfürkésző tekintete tükröz.

„Menjenek már kicsit beljebb! Nem tudunk felszállni!” Lendül egy nőiesen széles csípő, valami aprókockás, 70-es évek beli szoknya rejti az enyhén visszeres lábakat. Fehér blúz, amire simán rá lehet képzelni a búzakalászos kitűzőt, „Fabula”szappan illat. Ahogy a komótosan lengő csípő az nadrágban lapuló okoskészülék érintőképernyőjére udvariatlan nyomást mér, a jelenet felülírja az összes elmentett zeneszámot, és felzendül a megannyi úttörőlányt megszédítő Vámosi János Csinibabája.

A metrószerelvény megremeg, visszarepül 1974-be, amikor még csak alig használtnak minősült. A port lesöpri az akár 50-60 km/h-s sebesség, és már csak Balatonágyalag üde illatát érezzük, eltűnt a flexelés szaga, az izzadság. Az építőtábor árnyas nyári estéinek meseszerű idillje lengi körül az utazókat, akik akkor még az ötéves terben sem voltak benne.

A KRITIKUS megérkezett.
„Hallgattassa már el azt a gyereket!”

„Menjen arrébb már, Icuka ülj ide!...Álljon fel, régen nem ilyenek voltak a fiatalemberek. Sorkatonaság, az kéne. Sándorom törzszászlós volt...micsoda férfi volt.”

Klára már 35 éve könyvelő. Először a máriapitvari Nincs Tékozlás MGTSZ-ben dolgozott, aztán egy szürettel egybekötött tűzvész után Sándorral felköltözött Pesterzsébetre.

Icuka átlag pesti kispolgár, kezei még mindig szépek, pedig az Erika gyártmányú írógép visszarúgása megegyezik egy Makarov pisztolyéval. Egyszer A Laci jött fel megjavítani a ketyerét, egy évre rá össze is házasodtak.

A kritikus mindig mérges, pedig pantominos arcfestése alig sejteti a sok apró ránc elhelyezkedését, sokat látott arcán. Minek ide botox, kérem?!

A kritikus megkívánja a hallgatóságot. NINCS olyan, hogy rá ne figyeljenek. Icuka bólogat. Klárának nem tetszik a piercinges, ikszlábú kislány, sem Rómeó, akinek süldő-liba haja van. Klárának nem tetszik a pályamunkás, aki szoknyájának igazgatására készteti, szúrós, lakatosműhelyek epillálatlan nőstényplakátjain megegyződött tekintetével. Klárának nem tetszik a két kocka, akik a piercinges lényt nézik, és lábainak természetellenes szögelléséből kiszámolnak egy olyan algoritmust, amivel ingyen ihatnak kávét a céges automatából. Klárának nem tetszik a fiatal anyuka, akinek mulatt kisfia nagyon aktív, és 3 embernyi helyen hempereg.

Klára egyfolytában megjegyzéseket tesz...és aztán egyszer, mint a mesében, találkozik a tekintetünk. Rájövök, én vagyok az egyetlen, aki figyel Klárára. Valójában csak elbambultam, de Klára rám talált. Nekem magyaráz, egészen a Corvinig.

Csak Klára egy dolgra nem figyelt, a fülesemre. Így Klára · Joe Duplantierrel szinkronizálva énekelt nekem…egészen a Corvinig.