Kellemetlen kötelességemnek teszek eleget a következő faj leírásánál, ezért is vezetem fel ilyen száraz, élettelen mentegetőzéssel. Amúgy sem akartam a héten már új bemutatót írni, de az alábbi lény üvöltött a jellemzésért, főleg mivel aktuális témákba nyúlt bele, s rajta keresztül én is.

A díszlet a megszokott, bár egy szúnyoggal folytatott élethalál harc után, a hajnali álmatlanságra rádolgozott, korareggeli mélyálomba zuhanás után a megszokottnál később indultam munkahelyemre, az M3, mármár második otthonomnak nevezhető járatai felé.

Amikor így vánszorog át az ember a rehabilitált(?) környéken, megérti hogy születnek a déja vu-k. Mivel gyakorlatilag alva jársz, nem tudod álmodsz-e, és amikor másnap „kipihenten” megjárod ugyanezt a távot, miközben ismét csak 4-5, teljesen életképtelen kishuszonéves lány megy neked a sétányon, mivel még nem száradt meg a szemfestékük, így vizuális receptorok nélkül ténferegnek, mint a mérgezett egér, teljesen belekeveredsz a valóság/álom kontinuumba, ahogy én is ebbe a mondatba.
A bolondlányhoz hasonlóan, megkeresed az emberiesség ellenes zenék legvadabbikát, hátha az felébreszt, belekapaszkodsz a szerelvény sokezernyi ínyvitorlájának egyikébe,és rájössz, hogy nem...ma reggel nem fogsz olvasni. Kisgyermekek és kutyák tekintetét keresed, amik felvidíthatnak, de ők máshol vannak. Ehelyett 2 megálló után felszáll egy kínai turistacsoport. 2 nő(37-60 évesek, koruk azonosíthatatlan), 2 férfi(45-70 évesek, koruk azonosíthatatlan), 4 gyerek(kiskamaszok, vagy huszonévesek...nemük azonosíthatatlan, van egy lány, talán). Kedélyesen csevegnek, bár nem tudják túlkiabálni a metálzene alfáját és omegáját, ami épp az én füleimbe üvölt. És akkor megjelenik a „PLAKÁTOLÓ”.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen külsőt ölt, de ez is bizonyítja, nem mind arany...aki az Arany János térnél száll fel.

Szóval, ott áll a metróról való ki-beszállást teljesen megbénító kínai csoport mellett egy férfi, aki leginkább az ifjú Boncz Gézára (Isten nyugosztalja) emlékeztet. Kockás, rövidujjú ing, textil gatya, napszemüveg a kissé kopaszodó fejtetőn, elegánsba hajló, de igazából olcsó bőrcipő és a szálka, ami gerendává nőtt...műbőr hasitasi....és a tekintet.

Winston Churchill legádázabb, legmérgesebb arckifejezésű fotói, amik magukban több tucat német vadászgépet földre kényszerítettek, sehol sincsenek a plakátoló tekintetéhez képest. Ahogy a kínaikakat figyeli, orrlyukai kitágulnak, nyaki erei megfeszülnek, bajsza és szemöldökei is összerándulnak, egyértelműen V alakba. Keze ökölbe szorul, a metró újság gerince elroppan, pedig a Garfieldot még el sem olvasta benne. A kínaiak hangoskodnak, a plakátoló vérnyomása kúszik, lassan, magabiztosan, mint ahogy a négyes metró építése haladt. Rosszallóan bólogat, a kínaiak a munkaszerződésére pályáznak. Ezek bizony most elveszik a D-s jogsit, a hegesztőigazolványt, meg a gázkútkezelőit tőle. Mehet közmunkásnak, vagy ki fog járni a sógorával...igen, ki fog jérni vele Ausztriába, henteskedni. Legény korában pár disznót levágtak az első feleségének apjánál. Bizony, a Jolán...aki nem volt hajlandó évente háromszor teherbe esni.

Tekintete fel-le jár, közben horizontálisan csóválja a fejét...nagyon feldúlt. Pedig azért a kockásing is a sárkánypiacról van, meg még jó is...de mindegy. Ez biza területi agresszió. Ezek gyarmatosítanak...ráadásul a kínai öregasszony is g*ci, mert nem ment arrébb, amikor az a gyerek le akart szállni. A tekintet jár és jár, a nyaki ízületek ropognak, egy pillanatra megnyalja száját, a bajusz alól hirtelen kiöltve(mint a lemezgyári kutyaházas persely), amikor tekintete a kiskorú lány(?) nem létező domborulataira téved.

Aztán a metró megáll, a kínaiak a Deák tér felé távoznak. A plakátoló megnyugszik.

国家协商 2015.