„A LEHEL UTCÁBA AKAROK ELJUTNI!”
Kissé megváltozott munkaképességgel állok reggel a gyalogosátkelőnél. Épp a remek kis péksüteményt eszegetem, aminek nagyon finom a tésztája, és meggy van a közepében. Meredten szuggerálom a közlekedési lámpát, előttem egy szétmosott, rózsaszín, lengyelpiacos dzsek i lendül...egy kar. Tele van a szám.

„A LEHEL UTCÁBA AKAROK ELJUTNI!”
Lassan balra fordítom fejem, nem tudom melyikünk az ijedtebb. Pécsi Ildikó nagyon gyenge alteregója áll mellettem, borzalmasan közel. Ilyen közel Denise Richards se tud parkolni az űrhajóval. Ennyire ostoba fejet régen láttam, bár az enyém fikarcnyival sem lehetett jobb reggel.
Túrósbuktát csócsál, szó szerint lóg a kaja a szájából, és arcán megszaporodott babaszőrein sziklamászóst játszik egy tízforintos méretű morzsa.
Jelzem neki, hogy „mindjárt, de én még rágok...látom, téged ez nem zavar.”

„A LEHEL UTCÁBA AKAROK ELJUTNI!”

Nyelek.

„Én meg White Sands, New Mexico-ba, már évek óta.” – mondom félhangosan.

„Vagy a Villám, vagy a Vajda utca.”
Nem tudom mi vesz rá egy középkorú nőt, hogy a 10 várakozó közül pont a legellenszenvesebbet kérdezgesse, aki láthatóan rémült is.
Most akkor az van, hogy V betűvel mondunk utcaneveket?

„Vendég, Vizafogó, Visegrádi, Vasvári...te vagy.”

„A körútra. Az oda megy?!”

Na, egy kérdés is elhangzott, rájöttem, a karját nem azért tartotta, hogy ki ne lépjek a bolgár Ducato elé, hanem mert a villamospótló felé hadonászik.

„Az oda...az egy villamospótló Ikarus, és kék színű. Melyik körútra tetszik?”

„A 90-es buszra kellene nekem, onnan a 32-es és az 50-es.”

Akkor még két szám, és megjátszom. A 32-ről már halllottam a 3 év alatt, mióta itt élek.

„A körútra eltetszik tudni menni ezzel a busszal, a Kikához. Hova máshova szeretne menni a Lehel utcán?”

Ezt nem kellett volna megkérdezni.

„Villámvajda...”

Ez valami roma szuperhős lehet, komolyan. „Gipsy Flash”.

„Azt a buszt ajánlom Önnek. További szép napot!”

....

........

..........

„JÓVAN!”

A lidércek váratlanul, minden alapvető kommunikációs, illetve udvariassági sztenderdet hanyagolva lépnek fel. Még a nyugatis hajléktalanokkal is szivesebben szóba elegyedek, mint ezekkel a hirtelenkedőkkel.

A lidérckirály egy fejlesztett változatuk, aki általában az agresszíven útbaigazítást kérő, füllhallgatókivételt meg nem váró lidérceket elhappolja, és segít nekik megközelíteni az uticélt, egy:
„Majd én tudom.” beszólással.

A lidércek és egyéb démoni csatlósaik az ember aurájába férkőzve okoznak pillanatokig tartó mentális paralízist. Eközben primitív énjük a préda lobotomizált agyi szekvenciái fölé tornyosul, így, ha pillanatokra is, okosabbá válnak.

Elveszett lelkek ők, a város forgatagának magányos vándorai.