A közelmúltban orvosi javaslatra felfüggesztettem a metró használatát, tehát mostanság keveset tartózkodom a föld alatt, és így talán később következik be, hogy huzamosabb időre oda kerüljek.
Expedícióim viszont nem értek véget, mivel a pesti élet szinte elmaradhatatlan tartozéka a tömegközlekedés. Nemrég orvosi vizsgálatra kellett mennem a végtelen város másik végébe, így ismét igénybe vettem a jó öreg M3-at, mellőzve a 105-ös busz által nyújtott csillogó, luxuskirándulásnak megfelelő belvárosi körutat. A 105 amúgyis a szivem csücske, rengeteg pénzt megspórolt már nekem az öreg dízel, amikor még fiatalabb voltam, és merészebb.
Visszafelé tartottam a vizsgálat helyszínéről, véremet és némi egyébb testnedvet adtam a napos de hideg reggel ásító fényeinek megtekintéséért cserébe.
A Kálvinon szálltam fel, és mivel se zeném, se könyvem nem volt, elvettem a földalatti világ hivatalos sajtójának ingyenes példányát, a mosolygós, kesztyűs kislánytól, hogy átlapozgassam, hátha történt valami érdekes, amíg aludtam.
Mivel a nyolcas hullám már levonult, viszonylag hamar le tudtam ülni, de sajnálatomra a lap semmi érdekeset nem tartogatott, tehát egykedvűen terültem el a békebeli műbőr padon, udvariasan bámulva a közlekedő embereket. Ekkor érkezett meg a KÉTELKEDŐ.
Nem tudom, hogy a kételkedőnek vannak-e hímivarú egyedei, de kötve hiszem. Jelen esetben egy azonosíthatatlan korú példányba futottam bele, aki velem szemben foglalt helyet. Mozgásszerveim alsó csoportját magam alá is kellett húznom, hogy ő elhelyezkedhessen abba az úri nőnek való pózban, ami az egyedüli összekötő közte és mondjuk Karádi Katalin között. Alulról-felfelé haladva vizsgáltam a kételkedőt, aki ezt tudomásul vette és a tőle megszokott tekintettel reagált....amire később térek ki.
A kételkedő rózsaszín fűzős, fehér tornacipőt viselt, amiket itt-ott hiányos ékkövek díszítettek, amik kiválóan alkalmasak a kerületi diszkó hanyag fénytechnikájának színvonalbeli javítására. Elmaradhatatlan volt a cicanadrág , ezzel viszonylag gyorsan elértem a fehér pufidzsekihez, amit pár megnyúzott plüssállat szőrméje borított gallér-magasságban. Vártam, hogy legalább a körmei menjenek színben a cájg többi részéhez, de az évszakhoz rosszul választott, kopottas metálkék, ezüstös szaloncukorpapír berakással nem hozta a várt hatást, bár ki tudja mit várt. A kabát alatt biztos lapult valami ékköves öv, de ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom. A kételkedő a nagy körmök ellenére megpróbált okosan bánni az okossal, több-kevesebb sikerrel...végig úgy tekintve rá, mintha először látná.
Elértem hát a kételkedő fejéhez, ahol láthatóan egyszerű bevezetékezéssel finomhangolt szenzorok méregették a külvilágot. A kételkedő szőke volt, fülében már a harmadik kollekcióhoz tartozó, végképp oda nem illő függők lógtak.
Összetalálkozott tekintetünk,...a tekintet, ami olyannyira meghatározza ezt a fajt, mint a méret az óriáskígyót, a szín a barnamedvét, vagy a szag a bűzös borzot. A kételkedő tekintete ugyanis olyan, mint egy nagy, háromdimenziós kérdőjel. Bár a szintén elmismásolt smink takarta arcmimikájának felét, kora és az ezzel járó mélyszántás tisztán kivehetővé tette a felhúzott és kozmetikailag is rásegítéssel bíró szemöldököket, tágra nyitott szemeit, és az enyhe undort, amivel mindenki másra nézett. Szája szinte megegyező színűre volt rúzsozva az alapozóval, így egy rendkívül ijesztő, bábuszerű megjelenést kölcsönzött neki. Még a butább férfiaknak segítséget nyújtó körbetetoválás is hiányzott, tehát a kételkedőt nehéz lett volna újraéleszteni, mondjuk egy krónikus oxigénhiány fellépése után, ami néha kialakulhat nála, pl. akkor, amikor annyi mindent csinál egyszerre, hogy elfelejt lélegezni.
Amikor észrevette, hogy figyelem, olyasmi reakciót produkált, mint valami baziliszkusz. Enyhén kinyitotta száját, fintorát arcizmainak kissé suta rángatásával felerősítette, majd mégjobban kimeresztette üres tekintetének célzóberendezéseit, avagy a szemeit.
Egy darabig bámultam, majd eltakartam arcom az újsággal. Óvatosan kinéztem a papírrétegek mögül, még mindig ezt a tekintetet tapasztalva, mire egy fiatalabb lány, aki sokkal összehangoltabb ruházatban volt, elvonta a tekintetét, és már rá fintorgott.
Közben megjegyezném, hogy a fiatal lány tetőtől-talpig neonzöldben volt, tehát vagy sötétedés után járt haza, vagy közutas az apuci, és a szakszervezeti bálra kellett valami odaillő ruha, hátha lesz tizenharmadik havi.
A kételkedő majdnem a Plázáig kísért, de szerencsére útközben is volt egy pláza, ahol leszállt, még egyszer és utoljára végigmérve a nála sokkal rondább egyedeket, akik folytatták útjukat , megszokott napi rutinjaiktól kísértve.
Kutatásom egy nem titkolt célja, hogy halljam egyszer kommunikálni a kételkedőt, de jelenleg nem áll elég ismeretanyag rendelkezésemre abban, hogy hol is lehetne elkezdeni egy ilyen lénnyel. Lehet elég lenne egy egyszerű: Szia, mit nézel?!
