A felszíni világ sokkal érzéketlenebb, mint a tömegközlekedés meghitt összezártságának atmoszférája. Az emberek arctalanul róják az utcákat, mindennapi teendőikbe feledkezve.
Sokan, a modern technika vívmányainak segítségével egyszerűen elmentették személyiségüket. Konzerválták az a kibertér elektronikus fűtésű, mindig fénylő bugyraiban. Egy naplót írnak és élnek, ahol elférnek a ferdítések, mint a szappanoperákban, amiknek világára annyian vágyunk, hiába is tagadnánk.

Így született meg a Tinder Tündér.

A Tinder Tündér nem csak egyszerűen naplóz, megoszt, értékel, kommentel, véleményez....a Tinder Tündér, a nevét adó társkereső applikációnak hála VADÁSZIK.
Első látásra simán azt hihettük volna, hogy egy növényevő, aki a félremagyarázott, sikkes, homeopátiás és kamudiétás szenzációkat követve próbál önértékelésén felülkerekedni, de nem az...ő bizony egy RAGADOZÓ.

Hogy hogy néz ki a Tinder Tündér valójában? Ezt talán senki sem tudja.
Talán azért, mert minden képe manipulált.

Reggel, az autóból egy kereszteződésben állva talán láttam egyet, aki mikor körültekintésem folyamán rá terelődött a tekintetem, rosszallóan csóválta a fejét, hogy ne bámuljam. Pedig a mögötte található útszakaszon közeledő kukásautó helyzetét akartam felmérni, de mindegy. Férfiak...fúj.

Ez a magatartás tökéletes ellentmondása a Tinder Tündér férfivadászati hajlamának. Ugyanis a fenti applikáció elméletileg társkeresésre volna hivatalos, mivel a nagyvárosok dzsungeleiben, a metró kivételével nagyon nehéz nőstények/hímek közelébe kerülni...ott is inkább kellemetlen, de néha egész izgalmas.
A pillanatnyi ellentmondást feloldja a Tinder Tündér sziklaszilárd határozottsága és vadászati formájának magabiztossága. Ő az a lány, aki igenis ÍR magáról.

„XY vagyok, a barátaimnak csak Xyika....de te nem vagy a barátom. Talán legközelebb, ha lesz legközelebb.
2X éves + 10-2*1.5:1-3. Keresem azt a 190 cm feletti, kisportolt, vagy kissé mackós, férfit, aki tud szórakoztatni, megbecsülni, kényeztetni, ért a tudományokhoz, kultúrához, intellektuálisan megfelelő szinten áll, nálam 5 évnél nem idősebb, minimum középvezérigazgatói üzemvezetői szinten áll, szereti az állatokat, de nem feltétlen akar tartani egyet sem, szeret sportolni, de nem nézi, nem dohányzik, nem iszik, inkább rám költ, de jó megjelenésű, barnabőrű, kék szemű, szőke hajú, nincs tetoválása, de rosszfiús, nincs arcszőrzete, de jól állna neki és ha akarom, 22 perc alatt megnöveszti. Anyagilag a kordohoz megfelelő egzisztenciális háttérnél 120%-kal jobban teljesít! Szereti a filmeket, sorozatokat nézni velem, de közben csinálja meg az összes házimunkát. Szeressen utazni, beszéljen idegen nyelveket. Szeressen vásárolni velem(nekem). Legyen tudatos, tervező, jó szerető, aki nem csapodár...(a nőket meg meg ne nézd, mert szétb....a szádat!).

Mottóm: nem fogok coleó idézeteket másolni, szóval: Táncolj, mintha senki se látna, szarj a világra.
Ja, nem tudsz lenyűgözni az autós, félmeztelen képeiddel...de azért nem baj ha van kocsid � � <3

Ja és te írj rám, mert úgy illik, hogy te legyé' a férfi.”

A Tinder Tündér jól felhasználja a korábbi hímektől szerzett trófeákat. Tengerpartos képein tökéletes beállításban feszít, és az objektív túloldalán valószínűleg a fentieknek csak részben megfelelt hím kattintgatott.

Ha valakinek sikerül a Tinder Tündér tetszését elnyerni, és remegő kézzel a kibernetikus párosodás bekövetkezte után ráír, valami nagyon frappáns, vicces, romantikus és őrületesen betaláló köszöntést, akkor általában jön a "szórakoztass paraszt, örülj, hogy véletlen betetszikeltelek" folyamat, ami esetleg túlértékelt éttermek, vagy pocsék altpop koncertek közös látogatásába is torkollhat.

Nem tudom, mi történne, ha a Tinder Tündér megtalálná a fenti mutáns hímet, de valószínűleg kitörne a világbéke.

Nem tartom biztosnak, hogy a Tinder Tündér egy önbizalomhiányban szenvedő hölgy, aki még mindig a család szeme fénye, így megpróbál vad cicaként olyan döglött verebet letenni anyuék lábtörlőjére, aki elviszi utazgatni, meg kocsija is van, neadjisten egy Dr. is befért a neve elé, borászatot üzemeltet, vagy valamelyik ATM tartó lány személyi edzője, de meglehet. Sokuk sikkes, egyébként nagyon hasznos szabadidős tevékenységekbe kezd, ami addig izgalmas, amíg legalább 2 olyan nőtársuk dolgozik még velük egy irodában, akikkel ezt k*rvahangosan ki lehet beszélni a teakonyhában, a „szerencsétlenebb” nőstények megszégyenítésének apropójából, de legalábbis azért, mert így megmutathatják, mennyire előrehaladott a gondolkodásuk, tehát a férfiaknál, akik után epekedve sóvárognak, de az adott helyen sosincs elég jó, mindenféleképp magasabb szintű.

Ritka anomália ez...talán a legellentmondásosabb karakterek egyike. Node, ez végülis csak egy bemutatás � .

Thank you WoodFairy

„Úristen, már a kenyeres pultnál van a sor vége! Meneküljön ki merre lát!!!”

Igen, igen...a lakosság egy bizonyos hányada megkapta jól megérdemelt fizetését, általában a 28-29. környéki, majd a folyóhó 10-e mentén esedékes bevásárlási hullámok bénítják meg a munkaerőhiánnyal küzdő szuper-, hiper-, mega-, ultramarketek kiszolgálási potenciálját.

Ilyenkor lehett ciccegni a lassan boldoguló nénire, a bénázó, könnyeivel küszködő kezdő pénztárosra, a „meginakártyávalg*ciző” XY-ra, a drága whiskey-t magának megengedő hipszterre, a sorban előre törtető „csókolom, ez erzsébettel fizethető?” arcra, stb.

Az én kedvenceim mindig a kivénhedt, szebb időket látott, ekg tetovált szájszélű lotyók, akik kis tavaszi ruhájukban, Bács megye teljes úthálózatát ábrázoló visszereiket egyátalán nem kendőzve, nagy előtolással proktologizálnak, bevásárlókocsijuk segítségével, miközben teljesen szétbarnaszofizott hangon, méglepukkantabb szomszédasszonyukkal beszélgetnek az özvegyemberről, aki elvitt valami 22 éves lányt vacsorázni, a 7. szintről, a Vargáékkal szemből.

A sor elkanyarodott a kenyerespult előtt, a névtábláját fordítva viselő pénztáros remegő hangon szól a  mikrofonba: Kati, küldjetek valakit a kettesbe!!!
Hangja kétségbeesett, „Broken arrow...broken arrow” („kettétört nyíl” ez a kifejezés az amerikai katonai szakzsargon része, ha egy szárazföldi egység nagyszámú ellenséges támadással áll szemben, a „broken arrow” rádióhívásra a környék összes légi egysége odaözönlik és szétbombáz mindent, amit lát...néha a saját csapatokat is).
A káosz teljes, de még nem menthetetlen. Ekkor jelenik meg a:

Tróger

A tróger egy széles skálán mozgó, rengeteg specialitással rendelkező faj. Az alja szakmunkásrétegtől indul, a segédmunkáson, közmunkáson át egészen a félig hajléktalan véglényekig.

Semmiképp nem szabad összetéveszteni őket az igazi szakmunkásokkal, főleg az öreg melósokkal, akik 100/50 Ft méretű és súlyú érméket esztergáltatnak, hogy „Nehogymár a százas szoruljon a bevásárlókocsiba b*zmeg!”. Ezek a bástyák max a nőket nézik meg, előre eltervezett módon, listából vásárolnak, és sohasem elégedetlenkednek a sorban, mert úgyis találkoznak valakivel, akivel lehet beszélgetni, mivel valahol, valamikor, valameddig együtt dolgoztak.
Továbbá nem tévesztendő össze a céges lowlife-fal(véglény) sem, ami egy kvázi másik kategória, és Gabriel von Groß, mint korrajzi hobbitollnok a kora 2010-es évekről szóló beszámolóiban elsőkézből beszél az utóbbi csoport tagjairól, mivel ő maga is ebbe a társadalmi besorolást sem érdemlő rétegbe tartozik.

A tróger nem okos, de legalább tahó.
„Múttkor is odaáttam a kacához,nem nyitotta ki az a k*rva, de amikor meg kinyitotta, azése álltam oda.”
A tróger büszke is. Általában nem egyedül, és már nem józanul járkál...néha enyhe szellemi károsodás tüneteit mutatja...és valószínűleg el is szenvedi. Sólet, löncshús, kifli, sör, disznósajt, csilisbab...a kosár tartalma nem túl változatos. A tróger mellett mindig ott van egy vigyorgó, mármár nyálfolyató nagyobb tróger, és egy szúrós szemű, rosszérzést keltő tróger.
Ruházatuk változatos, és ami fontos PISZKOS. Melegítő, különféle katonai gyakorlóruházat, olcsó cipő, olcsó póló, a magánvállalkozó logójával. Néha a sport iránti szeretet is megvillan, ilyenkor a 2 létező magyar bajnok csapat valamelyikének színeiben pompáznak, és ha már a másik csapatra jellemző színű szatyrot ad nekik a jobb sorsra érdemtelen feleségük, hangosan:
„Én ezt nem fogom meg b*zmeg, hülyevagy?!” Kijelentéssel utasítják vissza az arát.

A tróger molesztál. Mindenkit molesztál verbálisan, a biztonsági őrt, a kasszást, a szép lányt, a lotyóimat, a vékony, metroszexuális fiút, aki miligrammra veszi a zabpelyhet, a biciklis lányt, a gyúrós...nem, a gyúróstól elfordul. Hangos megjegyzéseket tesz a kilógó tangákra, tetkókra, melltartópántokra, másik csapat mezeire. Minden ár magas, minden cucc, amit nem ismer, szar, minden használati tárgyat(pl a konyhai kiegészítőknél) különböző testnyílásokba helyezne, és amikor ez az eszébe jut, vigyorog.
Egyetlen fegyvere az, hogy ha kínosan is, de szórakoztató. Előbb-utóbb kijön egy olyan sztori a szarós, fingós, hányós, dugós történetek közül, ami mosolyt csal a sorban feszülő emberek arcára. Ilyen például a véletlenül befalazott család, vagy az IFÁval a polgármesteri hivatalba tolatás története, nem beszélve a lóról, ami levette Miskabácsi kalapját, vagy a markolósról, aki a tojást is felemelte.

A tróger nem mindig helybéli, megélhetése végett lazac módjára vándorol, és sokszor már előre szól, hogy ő vidéki, a fővárosi úrinépek rá se nézzenek. Jellegzetesen a „Takarodj arrébb pestig*ci, mit néző...életedbe nem dógosztá” kaliberű rikkantásokkal terelgeti a szupermarket nyáját. Nem tudni, kire is haragszik ő, talán saját frusztrációit vetíti ki másokra.

A tróger gyakran fellelhető építkezések, kis boltok, külvárosi végállomások, gépállomások, gyárak,  lakótelepek közelében. Jellegzetes illata és ápolatlansága igazi színfolt a csillogó bevásárlóközpontok vegytiszta miliőjében.

P.S. Ezt a posztot Anitának ajánlom, és HBD!

Vannak azok a helyek, ahol az ember akaratlanul is többféle emberrel találkozik, mint amennyivel élete során kellett volna, avagy akart volna.
Mivel társas lények vagyunk, ezen folyamatoknak a maguk egyszerű természetességével nem kellene sok időt igénybe venni, de bizonyos fajok igenis kötelezik  a saját, vagy különböző fajok egyedeit arra, hogy tiszavirág életük értékes pillanataiból a megengedettnél többet töltsenek a fenti faj társaságában.

Ez a faj a „Kollektív felelősségtudat néni”.

A kollektív felelősségtudat néni azért néni, mert az esetek 80+ %-ban nőnemű, utódokkal rendelkező egyedekről beszélünk. Előfordulási helyük a tömegközlekedés, jegyirodák, büfék, piac, uniszex fodrászüzlet, de leginkább a BEVÁSÁRLÓKÖZPONT.

Hogy miért pont a bevásárlóközpont?
Az olvasók biztos láttak már indián/western filmeket. Nagy létszámú erő megállítására, és feltartóztatására tipikusan a völgyes szurdokok a legmegfelelőbbek, amiknek tetején, egy yuccabokor mögé fekve Old Shatterhand és valamelyik csehszlovák barátja maximum ötödmagával bármikor képes feltartóztatni 20-30, a völgyben haladó rosszfiút.
A bevásárlóközpontban ez a völgy a pénztár, és a hozzá tartozó sor...a halálsor.

„Jó napot” – mondom a fiatal pénztárosnőnek. Az üzletlánchoz képest ez egy igen lepukkant bolt. Penészes pita, szétdurrant, márkátlan kóla, megszáradt pékáru.
„Jó napot”....még mosolyog. Bájos arcát meg se próbálta sminkkel feldobni, egyrészt vasárnap délután van, meg az a teherautó úgyis takarja a kijáratot...ide ma csak az jön be, akinél valami nagyon kifogyott...semmiképp sem jelenik meg több olyan ember, mint az a hölgy, aki pont előttem végzett a kasszánál, egy viszonylag kiadósabb családi vásárlással.
De arra senki sem számított ezen a ponton, hogy ő VISSZAFORDUL.
Tehát épp pakolnám ki a kosaram, mikor egy síron túli, gyenge hang megszólal.
„Elnézést ez nem...”
Felnézek, egy vékony, megviselt, szemüveges, késői harmincas, geofizikus forma, nagy valószínűséggel egy nemzetiségi iskolában énektanárnői állásban dolgozó hölgy áll ott, ahová a kifizetett áruk vidáman gördülnek.
„Ez....ez nem...”
Ijedten nézünk a pénztárossal. A hölgy egy blokkot lebegtet.
„Mi nem” – kérdi a pénztárosnő...hangsúlyán érezhető, hogy választ nem akar kapni...ezért sem írtam kérdőjelet.
A hölgy felcsuklik, kb olyan arcot vágva, mint amikor 14 évesen rájött, hogy nem Nick Carter ír neki válaszlevelet a Backstreet Boy-sból, sokkal inkább a rajongói iroda valamely automatája köpi ki lélektelenül az előre megírt szöveget. Pedig a nagybátyja segített megírni a levelet, mert anno Tunéziában olajmunkás volt, és ragadt rá valamennyi angol...bár senki sem tudja hogyan.

„A félszáraz, duplavajas, hideg kifli nem 35 forint, hanem 32...és amúgysenem hogy 5 darab volt....a kifli...nézze meg...a kifliből.”
Hátra nézek, mögöttem egy félig alkoholista, félig orosz pár. Majd egy idős néni, olyan háború előtti forma, egy nagydarab repper srác, egy telekommunkás, két kislány, tizenéves forma, egy lakótelepi rokker, egy hirdetőtáblának öltözött kínai...majd arctalan, alaktalan tömegek. Vasárnap ez hogy jött össze?!
„Lerontom a számlát.” – mondja a pénztáros egykedvűen.
„Nem azért, de érti azt, hogy én anya vagyok, és a gyermekeimnek.” – mindjárt sír – „Így nem lehet a munkát végezni....el...elvégezni, hogy ez a kifli...”
„Értem, akkor 32...és 4 darab.” – csilingel a gép

„ Igen és...és legközelebb...és figyeljen és....ide járok már öt éve....”

„Hát ez hihetetlen, ami itt van...” – rikácsol az idős néni, a repper srác pedig együttérzően bólogat. Mögöttem zúgolódik a nép...
Mindenki elszenvedi kollektív büntetését a félszáraz kifli, meg a 3 forintos különbözet miatt, ami ötszörösen már 15 forint.
5x3=15
„Kézcsók” – mondom a pénztáros lánynak, aki ezt örömmel veszi. Mosolyog. Na, ez egy belevaló lány.

5x3=15

Első söröm a szalagot éri…
5x3=15
Fehér kar lendül…betört körmös, kecses női ujjak ragadják meg az alumínium palástot.
5x3=15

Zsoltinak biztos ízleni fog…remélem.
5x3=15

Piros fény villan a vonalkódon.
5x3=15
Mint mikor a lemezjátszó tűje lecsúszik a bakelitről.
„Elnézést….ez NEM…ez nem.”
Balra nézek….ott áll kollektív felelősségtudat néni…újra….a pillanat megfagy.
„Ez így nem…ez nem, ne haragudjon, ezt így nem lehet….”

Nem négy kifli volt…..hanem öt. Azon a vasárnapon 32 forintba került a tömeg türelme……..

„A LEHEL UTCÁBA AKAROK ELJUTNI!”
Kissé megváltozott munkaképességgel állok reggel a gyalogosátkelőnél. Épp a remek kis péksüteményt eszegetem, aminek nagyon finom a tésztája, és meggy van a közepében. Meredten szuggerálom a közlekedési lámpát, előttem egy szétmosott, rózsaszín, lengyelpiacos dzsek i lendül...egy kar. Tele van a szám.

„A LEHEL UTCÁBA AKAROK ELJUTNI!”
Lassan balra fordítom fejem, nem tudom melyikünk az ijedtebb. Pécsi Ildikó nagyon gyenge alteregója áll mellettem, borzalmasan közel. Ilyen közel Denise Richards se tud parkolni az űrhajóval. Ennyire ostoba fejet régen láttam, bár az enyém fikarcnyival sem lehetett jobb reggel.
Túrósbuktát csócsál, szó szerint lóg a kaja a szájából, és arcán megszaporodott babaszőrein sziklamászóst játszik egy tízforintos méretű morzsa.
Jelzem neki, hogy „mindjárt, de én még rágok...látom, téged ez nem zavar.”

„A LEHEL UTCÁBA AKAROK ELJUTNI!”

Nyelek.

„Én meg White Sands, New Mexico-ba, már évek óta.” – mondom félhangosan.

„Vagy a Villám, vagy a Vajda utca.”
Nem tudom mi vesz rá egy középkorú nőt, hogy a 10 várakozó közül pont a legellenszenvesebbet kérdezgesse, aki láthatóan rémült is.
Most akkor az van, hogy V betűvel mondunk utcaneveket?

„Vendég, Vizafogó, Visegrádi, Vasvári...te vagy.”

„A körútra. Az oda megy?!”

Na, egy kérdés is elhangzott, rájöttem, a karját nem azért tartotta, hogy ki ne lépjek a bolgár Ducato elé, hanem mert a villamospótló felé hadonászik.

„Az oda...az egy villamospótló Ikarus, és kék színű. Melyik körútra tetszik?”

„A 90-es buszra kellene nekem, onnan a 32-es és az 50-es.”

Akkor még két szám, és megjátszom. A 32-ről már halllottam a 3 év alatt, mióta itt élek.

„A körútra eltetszik tudni menni ezzel a busszal, a Kikához. Hova máshova szeretne menni a Lehel utcán?”

Ezt nem kellett volna megkérdezni.

„Villámvajda...”

Ez valami roma szuperhős lehet, komolyan. „Gipsy Flash”.

„Azt a buszt ajánlom Önnek. További szép napot!”

....

........

..........

„JÓVAN!”

A lidércek váratlanul, minden alapvető kommunikációs, illetve udvariassági sztenderdet hanyagolva lépnek fel. Még a nyugatis hajléktalanokkal is szivesebben szóba elegyedek, mint ezekkel a hirtelenkedőkkel.

A lidérckirály egy fejlesztett változatuk, aki általában az agresszíven útbaigazítást kérő, füllhallgatókivételt meg nem váró lidérceket elhappolja, és segít nekik megközelíteni az uticélt, egy:
„Majd én tudom.” beszólással.

A lidércek és egyéb démoni csatlósaik az ember aurájába férkőzve okoznak pillanatokig tartó mentális paralízist. Eközben primitív énjük a préda lobotomizált agyi szekvenciái fölé tornyosul, így, ha pillanatokra is, okosabbá válnak.

Elveszett lelkek ők, a város forgatagának magányos vándorai.

A közelmúltban orvosi javaslatra felfüggesztettem a metró használatát, tehát mostanság keveset tartózkodom a föld alatt, és így talán később következik be, hogy huzamosabb időre oda kerüljek.

Expedícióim viszont nem értek véget, mivel a pesti élet szinte elmaradhatatlan tartozéka a tömegközlekedés. Nemrég orvosi vizsgálatra kellett mennem a végtelen város másik végébe, így ismét igénybe vettem a jó öreg M3-at, mellőzve a 105-ös busz által nyújtott csillogó, luxuskirándulásnak megfelelő belvárosi körutat. A 105 amúgyis a szivem csücske, rengeteg pénzt megspórolt már nekem az öreg dízel, amikor még fiatalabb voltam, és merészebb.

Visszafelé tartottam a vizsgálat helyszínéről, véremet és némi egyébb testnedvet adtam a napos de hideg reggel ásító fényeinek megtekintéséért cserébe.

A Kálvinon szálltam fel, és mivel se zeném, se könyvem nem volt, elvettem a földalatti világ hivatalos sajtójának ingyenes példányát, a mosolygós, kesztyűs kislánytól, hogy átlapozgassam, hátha történt valami érdekes, amíg aludtam.

Mivel a nyolcas hullám már levonult, viszonylag hamar le tudtam ülni, de sajnálatomra a lap semmi érdekeset nem tartogatott, tehát egykedvűen terültem el a békebeli műbőr padon, udvariasan bámulva a közlekedő embereket. Ekkor érkezett meg a KÉTELKEDŐ.

Nem tudom, hogy a kételkedőnek vannak-e hímivarú egyedei, de kötve hiszem. Jelen esetben egy azonosíthatatlan korú példányba futottam bele, aki velem szemben foglalt helyet. Mozgásszerveim alsó csoportját magam alá is kellett húznom, hogy ő elhelyezkedhessen abba az úri nőnek való pózban, ami az egyedüli összekötő közte és mondjuk Karádi Katalin között. Alulról-felfelé haladva vizsgáltam a kételkedőt, aki ezt tudomásul vette és a tőle megszokott tekintettel reagált....amire később térek ki.

A kételkedő rózsaszín fűzős, fehér tornacipőt viselt, amiket itt-ott hiányos ékkövek díszítettek, amik kiválóan alkalmasak a kerületi diszkó hanyag fénytechnikájának színvonalbeli javítására. Elmaradhatatlan volt a cicanadrág , ezzel viszonylag gyorsan elértem a fehér pufidzsekihez, amit pár megnyúzott plüssállat szőrméje borított gallér-magasságban. Vártam, hogy legalább a körmei menjenek színben a cájg többi részéhez, de az évszakhoz rosszul választott, kopottas metálkék, ezüstös szaloncukorpapír berakással nem hozta a várt hatást, bár ki tudja mit várt. A kabát alatt biztos lapult valami ékköves öv, de ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom. A kételkedő a nagy körmök ellenére megpróbált okosan bánni az okossal, több-kevesebb sikerrel...végig úgy tekintve rá, mintha először látná.

Elértem hát a kételkedő fejéhez, ahol láthatóan egyszerű bevezetékezéssel finomhangolt szenzorok méregették a külvilágot. A kételkedő szőke volt, fülében már a harmadik kollekcióhoz tartozó, végképp oda nem illő függők lógtak.

Összetalálkozott tekintetünk,...a tekintet, ami olyannyira meghatározza ezt a fajt, mint a méret az óriáskígyót, a szín a barnamedvét, vagy a szag a bűzös borzot. A kételkedő tekintete ugyanis olyan, mint egy nagy, háromdimenziós kérdőjel. Bár a szintén elmismásolt smink takarta arcmimikájának felét, kora és az ezzel járó mélyszántás tisztán kivehetővé tette a felhúzott és kozmetikailag is rásegítéssel bíró szemöldököket, tágra nyitott szemeit, és az enyhe undort, amivel mindenki másra nézett. Szája szinte megegyező színűre volt rúzsozva az alapozóval, így egy rendkívül ijesztő, bábuszerű megjelenést kölcsönzött neki. Még a butább férfiaknak segítséget nyújtó körbetetoválás is hiányzott, tehát a kételkedőt nehéz lett volna újraéleszteni, mondjuk egy krónikus oxigénhiány fellépése után, ami néha kialakulhat nála, pl. akkor, amikor annyi mindent csinál egyszerre, hogy elfelejt lélegezni.

Amikor észrevette, hogy figyelem, olyasmi reakciót produkált, mint valami baziliszkusz. Enyhén kinyitotta száját, fintorát arcizmainak kissé suta rángatásával felerősítette, majd mégjobban kimeresztette üres tekintetének célzóberendezéseit, avagy a szemeit.

Egy darabig bámultam, majd eltakartam arcom az újsággal. Óvatosan kinéztem a papírrétegek mögül, még mindig ezt a tekintetet tapasztalva, mire egy fiatalabb lány, aki sokkal összehangoltabb ruházatban volt, elvonta a tekintetét, és már rá fintorgott.

Közben megjegyezném, hogy a fiatal lány tetőtől-talpig neonzöldben volt, tehát vagy sötétedés után járt haza, vagy közutas az apuci, és a szakszervezeti bálra kellett valami odaillő ruha, hátha lesz tizenharmadik havi.

A kételkedő majdnem a Plázáig kísért, de szerencsére útközben is volt egy pláza, ahol leszállt, még egyszer és utoljára végigmérve a nála sokkal rondább egyedeket, akik folytatták útjukat , megszokott napi rutinjaiktól kísértve.

Kutatásom egy nem titkolt célja, hogy halljam egyszer kommunikálni a kételkedőt, de jelenleg nem áll elég ismeretanyag rendelkezésemre abban, hogy hol is lehetne elkezdeni egy ilyen lénnyel. Lehet elég lenne egy egyszerű: Szia, mit nézel?!

Sok esetben elgondolkodtam azon, hogy a nagyvárosi lét valójában hasonlít a vadonhoz. Itt is rengeteg dologra kell figyelni, hogy túlélj, de legalábbis hogy ne sérülj.

Az állatok, akik minket jóval megelőzve benépesítették ezt a gyönyörű bolygót, rengeteg időt töltöttek létük tökéletesítésére és bár a különböző vicces oldalak tele vannak humorosan bugyuta, esetlen vagy vakmerően ostoba cicás és kutyás, meg mindenféle egyéb jószágos videókkal, az állatok valószínűleg kisebb százalékban mutatják a 100%-os életképtelenség jeleit, mint fajtársaink...avagy az emberek.

Talán kellene egy városi Bear Grillusz, aki bemutatja, hogy miként lehet egyszerűbbé vagy élhetőbbé tenni a mindennapos patkányfutamokat, de az is lehet, hogy elég lenne egy-két környezetóra vagy fejlesztőpedagógus...avagy olyan tranzitzónák, ahol a logikai készség és tolerancia haló szikráját sem mutató lények közlekedhetnek.

Egy óriási, rengeteg fajtát magába foglaló osztályozási ág következik, amibe a korábban már említett fajok is beletartozhatnak, de önvallomás gyanánt igazából mindnyájunk mutat hasonló viselkedési jegyeket, fáradtan, másnaposan, idegesen, elázva, kimelegedve, vagy egyéb, fel- illetve lefokozott állapotban.

FIZIKUS tehát bárki lehet, aki önhibájából a létezés egy olyan szintjére lép, ami könnyen „zárványosítja” áldozatát. Egy pillanat alatt behúzza az a zárt világ, aminek kulcsát sokszor a modern kor vívmányai, máskor az agyi korlátozottság, vagy a rosszindulat mételye, illetve ezek kombinációja adja kezébe

Személy szerint próbálkozom távol maradni ettől a világtól, de néha egyszerűen nem sikerül.

A Deáknál hatalmas tömeg mozog, rendkívül forgalmas csomópont. Várok valakit...behúzódok egy oszlop mellé, látható helyre, de úgy, hogy ne akadályozzam a rohanó polgárokat. Mellettem megáll egy kb 16 éves lány. Nyomkod valamit a technikai vívmányon, majd felnéz. A peron már részben kiürült, mondhatni szellős. A lány engem néz, majd elindul...pontosan nekem jön. Előttem és mögöttem kb. 3-3 méter lett volna a manőver elvégzéséhez, de nem sikerült. Bután néz. Bocsánatot kérek...néz.

Ő a fizikus egyik tipikus példája, másik előfordulási helye a pláza, ahol a karácsonyi roham idején teljes magabiztossággal lép ki a kozmetikai üzletből, megnézi a bejelölteleki ismerősöket a bizsus telón, dob egy hajast, ezzel instant kötőhártyagyulladást okos a frissen szolgálatba állt, udvariasan helyet kérő biztonságinak, majd tekintetének orientációjával teljesen ellentétes irányba indul el mind az alsó, mind a felső teste.

Menet közben is igen veszélyes fajta, kirakatok közelében mindig arra megy, amerre épp nem néz, mert tekintete csak a kiszemelt fogyasztói jóságra szegeződik, amit a legegyszerűbb úgy megközelíteni, ha ívesen vagy szöget bezárva, minden (egyébként kikerülhető) járókeló útját keresztezi.

A fizikusok egy idősebb csoportja primitív fegyvereket is alkalmaz. Ilyen pl. a maga után húzható kiskocsi, bőrönd, vagy bevásárlókosár, amivel a tejtermékes pultnál bekerítheti a hűtő falához tapadt, háztartásbelieket egyeztetés miatt hívó egyéb vásárlókat. A pénztáraknál a fémből készült bevásárlókocsik kiválóan alkalmasak az éppen fizetők végbéltükrözésére vagy urológiai inzultációjára.

Összetettebb fegyver a babakocsi, amit az élettől már igen fiatalon megfáradt anyukák, egy-egy délutáni bevásárlási mángorlás során anyaságuk teljes körű tudatában, a csemetét ringatva, egész sorok lezárására használnak és ha elengednek, viccet csinálnak abból, hogy csak annyit mondtál: Köszi.

Esős napokon az ernyőt olyan taftsan, még mindig tartó frizurával menetelő perszónák 120°-os íven lengetik, mert úgy látták a homok titkaiban, a kifutón.

Vannak olyan fizikusok, akik nyereségvágyból tartanak fel postai sorokat, mert bár a kisasszony elmondta, hogy a kb. esélytelen kaparós nyereményt a postaboltban fizetik ki, az öreg, ha már lejött, a helyszínen kapar, ne merüljön fel semmi korrupcióra okot adó tényező.

Megfigyelhető tehát, hogy a fizikus rengeteg alakot ölthet, a megállni tilosnál hezitáló parkolóhelykeresőtől, a közért hűtőinek torz képet mutató fémtükreiben önmagukat stírölő gyúrósfiúkon át a KRESZ-t akkor is jobban tudó, saját macisajttáblájára mutogató hatvanasokon keresztül a saját kis világukba bezárkózott, okosabbtelefonos tini villamoseledelekig.

Kis világuk olyan fizikai törvényszerűségeinek rabjai, amit még csak nem is ők alkottak. A közlekedés ördögei, akik az egyéni közlekedést másképp értelmezték, mint az a nagy könyv, amit ők talán sohasem olvastak és nem tudják, hogy az „életképtelen” nem egy temetőt bemutató kiállítás, hanem az a torz tükör ott, a kirakatban.

A közetkezőkben bemutatott fajjal nem a metrón találkoztam, valószínűleg, mikor sikerült megfigyelnem ezt a teremtményt, a metró már rég víz alatt volt. Bámulatos, hogy ezt a hihetetlen gondossággal felépített és fenntartott, ápolt és eltakaró világot mennyire könnyen megvicceli az anyatermészet kedélyes viselkedése...igen, az öreglány tegnap bakfis kamaszhoz illő toporzékolással és gátlástalansággal vert tönkre egy milliós nagyvárost, megbolygatván ezt a színes kis hangyabolyt.

Pesti életem egyik leghosszabb utazása tegnap este zajlott le, egy banálisan rövid szakaszon. Egy, az Oktogonnál található kocsmából indultunk két barátommal, ők a Nyugati, én az Oktogon felé vettem az irányt. 20:15, káosz, dugó, tömörülés. A 4-6 megállójában egy hölgy segítőkész szándékkal mindenkihez odament, miszerint pótlóbusz jön. A 30-40 várakozóból – bár a hölgy több nyelven is elmondta az információt – kb. 5-10 ember ballagott át a pótlóbusz megállóhelyéhez...sokan talán tolmácsot kértek volna, de ők úgyis sofőrrel mentek.

A pótlóbusz meg is érkezett 10 perc múlva. Talán ugyanennyi időbe telt volna elporoszkálni a Király utcáig, már az elején kiderült, hogy gyalog jóval hamarabb eljutottam volna a Corvinig, de akkor ki marad megfigyelni, jegyzetelni?!
Megfigyelésem alanya a Király utcánál lépett fel a busz első lépcsőjére, és bár alig fértünk fel, egyből, lendületből pattant a vezetőfülkéhez, ököllel csapást mérve a plexire, amit a pufi, 50+-os sofőr egykedvű pislogással, és „Miak...?!” tekintettel reagált le.

„Figyelj guppi! Mondd már meg mi a f*sznak állsz be úgy, hogy ne tudjak felszállni?!”

Megjelent a VÁMPÍR.

„Azért, mert ez egy szimpla busz és szerettem volna, ha az egyből utánunk állóra szállsz, mert az csuklós, és több embert bír elvinni, mi így is tele vagyunk.” – hangzott a sofőr unott, de határozott válasza.

A vámpír – mint ezt a hiteles és igen realisztikus középkori iratokból tudjuk – igen könnyen változtatja külsejét, hol denevérnek, hol macskának, ködnek, vagy farmerruhába öltözött, eukaliptusz szagú, 10 nyakláncot, 20 gyűrűt, fejkendőt és sötétedés után is napszemüveget viselő, fülbevalós, 40+-os rokkernek öltözik, aki valaha minden P. Mobil koncerten ott volt, és Lórit személyesen is ismerte, mert egyszer ráesett részegen és miután belegabalyodott az indokolatlanul viselt kutyaláncokba, gyomra tartalmát a sztár bőrnadrágjára ürítette, szájnyílásán keresztül, viszont ezzel a sztorival megannyi lánynál bevágódott a Blaha környékén fellelhető kétes hírű talponállókban, ahol a csempékről egy vödör vízzel fel lehetett mosni a vendégek által kitálalt múltat, jelent és jövőt(?).

A vámpír, tegnap esti megjelenéséhez képest egész illatos volt, folyamatosan rágózott és szuszogott. Felháborodva méregette környezetét, akkora helyen, ahol három másik ember is elfért volna. Forgolódott, morgott, megjegyzéseket tett a sofőrre, közben „Bocsánat uram!” kiegészítésekkel lökdösött és lehelte rám azt az illatot, ami megannyi koalát napokig tartó semmittevésre csábított volna. A többi utas, kétségbeesve figyelte a vámpírt, aki – miután a járat ténylegesen csak döcögött – ismét rákezdett:
„Hallod....villamos vagy, mérnem mész a sínen?”
„Mivel menjek át az autókon? Konzervnyitóval?”
A vámpír egyre idegesebb lett.
„Na jólvan, itt tegyél ki...itt tegyél ki, mert bepánikolok, és olyat teszek, amit megbántok. Bocsánat uram!”
Erre már csak legyintettem, de a környezetünkben álló, középkorú irodista hölgyek körében egyre nőtt a kétségbeesés.

„Álljon meg, hadd szálljunk le!” Szép, tömeghisztéria az egyébként sem túl komfortos helyzetben.

A vámpír lázadást szított.

„Nem állhatok meg, mert mindkét oldalról jönnek és összetöröd magad, te hülye f*sz.” – a sofőr is kezdte elveszteni türelmét.

Végre elértünk a Wesselényihez és az utasok nagy része – beleértve a vámpírt is – úgy repült ki az Ikarus lemezkalitkájából, mint a galambok az olimpiai megnyitón. A vámpír persze hátraszólt még valamit, de ezt elnyelte az eső és a motorok zúgása.

Összenéztünk a bridge partira igen alkalmas, korosodó hölgyekkel, és hangosan, szinte egyszerre mondtuk:
„Végre!”
A Blahánál már járt a szöcske, így ezt az egyébként maximum 20 perces utat sikerült másfél óra alatt abszolválni.

Estémet sikeresnek monthatom, mert végre egy olyan lényről tudtam jegyzetet készíteni, aminek a létezéséről mindeddig kevés kézzel fogható bizonyítékot birtokoltunk. A vámpírok rendkívül rafináltak, és többen vannak, mint gondolnánk. Ezek a lények, rejtőzködő életmódjuk ellenére, bármilyen helyzetben rögvest a társaság középpontjába kerülnek, és életkorukból – ami ugyebár több száz év is lehet, hiába néznek ki 15, 30, 40....vagy bármennyi évesnek – fakadóan mindent jobban fognak tudni, és igyekeznek rontani az amúgy sem rózsás helyzeteken. Interneten fellelhető, szintén mesebeli cimborájuk a troll.

Vajon lesz-e klíma az M3-as metró új kocsijain? Raknak bele az oroszok?

„Haverom haverjának az apja régen, amikor katona volt, azt mondta, hogy az oroszoknál a metrókocsik szerkezete ugyanolyan anyagból van, mint az orosz tankoké...antimagnetikusak, hogy valami elektromos genyónak ellenálljanak, meg ilyen terrorvédelmi szempontokból is, hogy a terroristák ne tudjanak mágneses bombákat rakni rá.
A srác faterja volt kinn anno az oroszoknál, hadgyakorlaton 2 évig és ott mondta, hogy volt olyan tank, ami gyakorlatilag láthatatlan, mert olyan hullámokat tettek rá, amit valami szökött német tudós kísérletezett ki, lezuhant ufók roncsait vizsgálva.Mondjuk a fater amikor hazajött az oroszoktól, akkor be is hívták, ilyen biztonsági beszélgetésre, hogy nehogy kém legyen.”
„Mikor volt ez? Nem tudom, közvetlen a rendszerváltás után, talán 84-ben.”
„Az igen, én faterom haverjának a haverja meg Norvégiában volt katona, mert átküldtek megfigyelőket, a sarkkörben található régi német tengeralattjárók felkutatására. Rendesen úgy nyomultak, mint a CoD-ban(modern, háborús számítógépes játék - FÜGGÉST OKOZ)...hogy érzékelték szenzorokkal a szívverést, a hóviharban is, amit a németek bocsátottak ki.”

„Az semmi, haverom haverjának a nagybátyja volt kinn Tunéziában, amikor ezt a Gadafit megbuktatták, és azt mondta, hogy skorpióméreg volt a lőszereikben.”
„Amikor nindzsucuztam, volt egy nálam 30 kilóval nehezebb gyerek, akit 2 méterre feldobtam.”
„Mutatsz valami ütést?”
„Sajnos a nindzsáknál minden ütés halálos, csak kettő van, ami nem.”
„Abból a kettőből tudsz mutatni?”
„Nem, mert egy ütés általában 3 ütés kombinációjából áll.”

A HAVEROM HAVERJA az esetek nagy százalékában egy unatkozó kamasz, aki élete nagy részét virtuális környezetben éli. Iskolai teljesítménye átlagos, testnevelésből elért eredményei katasztrofálisak. Jellegzetes modatkezdése: AZ SEMMI. Egyetlen erőfeszítése önmaga népszerűsítésére a minden valóságalapot mellőző kamutenger, amivel órákra le tudja kötni a szerencsétlen áldozatot. Ez a faj gyakorlatilag egy „kamupók”, akinek hálójába sokszor nála is butább áldozatok keverednek. A HAVEROM HAVERJA általában technikai tudásáról tesz tanúbizonyságot, egy-két konspirációs oldalon elolvasott cikk, szélsőséges, részrehajló „történészek” könyveiből való kiragadások és sajátságos fikciók teszik színesebbé mondanivalóját. Amikor felcseperedik, a technikai tudást a csajozás területén elért , senki által nem tanúsítható sikereire cseréli, és a sztorik végére kiderül, hogy minden nációból volt már nője, gyakorlatilag egy zsírkrétakészletre való bőrszínnyi fehér...vagy egyéb moódon pigmentált cseléd fordult meg ványadt karjai között, általában egy olyan nyaraláson, ami extrém módon egzotikus helyen zajlott, és csak Magyarország teljes államadósságából lehetne kifizetni.
A HAVEROM HAVERJA gyakorlatilag egy reptilián/fénylény/chemtrailes utánpótlás, aki azoknak a helyére fog lépni, akiket valamelyik a 3 felsoroltból teljesen el fog pusztítani, hogy majd 60 évesen egy ágyalagi talponálló napszámosai között elvegyült, youtube videót készítő főiskolások szívassák agyon.

A HAVEROM HAVERJÁNAK van egy idősebb változata(lehet az apja), aki általában egy volt soros, katonaviselt ember, a néphadseregben valamely irodán ülve, írnokként szerzett különleges kiképzést, és minden oroszt(akiket egytől egyig Szásának hívtak) kiivott. Ő mindenkinél jobban ért a haditechinkához, és mázas sztorijait azzal indítja, hogy ha nem voltál katona, akkor b*zi vagy. Ez a családi tradíció évszázadokra nyúlik vissza, vannak akik 1951-ben születtek, de hazagyalogoltak Szibériából, mások a Titanic fedélzetén látták meg az új világot 1917-ben, törökverők a reformkorból és Mátyás udvarának kobzosai, akik Cook kapitány történeteit énekelték meg, Kodály módszerrel szólmizálva.